Némi vajúdást követően (nem volt hosszú), közkívánatra (ez nem igaz), megosztom görög élményeimet, bár előre bocsájtom, egyeseknek fájni fog!

Prológus 1.0 –magamról ( khmm…tehát én rólam, a szerzőről, aki valójában egy kívülálló semmirekellő)

Kedves Olvasó! Beszámolómat követvén tudnod kell, nem vagyok trágár, sem hímsoviniszta, sem politikailag elkötelezett, bármilyen szélső „értéket” valló, sőt antiszemita vagy rasszista sem!

Tovább megyek! Nem szeretnék tiszteletlen lenni! A téntám által leírt történelmi személyek nagyságát, képességeit és tetteit maximálisan elismerem,sőt tisztelem! (..és azok feljegyzőit is)

Ez némi tájékoztató, de leginkább használati útmutató szösszenetem olvasásához!

….ja, és egy grafomán írói babérokra törő sem vagyok, ez most jutott eszembe!   Tényleg most jutott eszembe!

Az általam használt nyomdafestéket nem tűrő kifejezések, csak és kizárólag a hatásvadászat kedvéért kerültek papírra (nem is oda kerültek), …..illetve az események pontos felidézése miatt!

Prológus 2.0 – Bevezetés (tehát prológus, ……mi vaaaan?)

Felidézném a székelyek bölcsességét!

–          az asszony nem ember ( újra olvasd el az 1.0-t),

–          a sör nem ital,

–          a medve nem játék!

Prológus 3.0 – Leóról (ismételd át az 1.0-t)

I.e. 480 -ban Leonidász 300 katonával (és néhány ezer szövetségessel) a Thermopülei-szorosnál  próbálta feltartani Xerxész (állítólag) többszázezres seregét. A maroknyi csapat hősiesen több napig védte városát, de a túlerővel (és emberi gyarlósággal) szemben nem volt esélye!

Leonidász egy jóslat miatt tisztában volt azzal, hogy városát csak élete árán védheti meg!

Sírján az alábbi szöveg áll,

„Itt fekszünk, vándor vidd hírül a spártaiaknak:

Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza”.

Mittomén’ hányadik Prológus

A Spartathlont a mai napig körülveszi valami nagyon izgalmas…………őőőőőőőő……izé………..eszembe jutott – MASZLAG! (újra olvasd el az 1.0-t)

Talán manapság egy fiatal marketingnek nevezné vagy PR-nak ezt a maszlagot, én minden esetre egy másik nézőpontból mutatnám meg! A következményekért vállalom a felelősséget, csak arra kérlek Benneteket, hogy megkövezésem előtt jó adag fájdalomcsillapítóval lepjetek meg, őszintén örülni fogok!

Csapjunk bele (tehát a bevezetést követően, elérkeztünk a tárgyaláshoz, de ez csak egy semmirekellő emlékirata)!

Személyemmel a maroknyi magyar csapatot kiegészülve, robogunk az M5-ös autópályán, a verseny hetének kedd délutánján.  Edina, Edit, Végh Atti, Csaba, és Szabó Sanya társaságát kiegészítve immár Kecskeméttől 7-en haladunk Athén felé! Igen azért heten, mert volt egy sofőr, nevezzük, mondjuk Lacinak! Azért Lacinak, mert ez volt a neve. Bár nem gondolom, hogy a becsületes, mert ő az az ízig vérig hétpróbás gazember típus, persze a szó jó értelmében.

Végh Attival most volt először alkalmam személyesen találkozni úgy, hogy pár szót váltottunk! Aztán később meg sokkal többet.

Egyes szakértők négy személyiség típusba képesek az embereket sorolni. A szangvinikus-kolerikus- melankolikus-flegmatikus quartett mellé én azonnal egy ötödiket, a véghattikus kategóriát tudtam definiálni!

Szépem békésen teltek a kilométerek, miközben könnyeink patakokban folytak a kisbusz trepnijén, köszönhetően az előbb említett személyiség jegyekkel felvértezett nemnormálisnak. Sajnos nyomdafestéket és karaktert nem tűrő mondatai feljegyzetlenül maradnak, én meg nem kívánom az utókor számára ezen a fórumon átadni!

 Az úton komoly említésre méltó esemény nem történt, bár én úgy érzem, hogy Szerbia és Macedónia egy szép nagy említésre sem méltó útvonal! Persze most mingyá’ jönnek a szláv (és muzulmán) gyökerekkel rendelkező hangadók és vérdíjat tűznek a fejemre, de előre bocsájtom, hogy kész vagyok a béketárgyalásokra, mert én nem vagyok bátor hős!

Az est leszállt, majd Thesszaloniki magasságában megpillantottuk az Athén 598 km feliratú táblát! Ez lelkileg kb. annyira rakott rendbe, mint Desmond Tutu-t egy déli államokbeli Ku Klux Klán tisztújító nagygyűlésén. 

Görög útszakaszon már csendesedett a brigád, és tekintettel a sötétségre a tenger vize sem volt az a határozott azúr kék. Ugyan a Delphoi táblára határozottan emlékeszem az útvonal mentén, gondoltam is, hogy egy rapid kurzusra csak be kellene ugrani. Ha mást nem, legalább a szombati befutók névsorát megtudnánk, így a kedvezőtlen eredmények alakulása esetén, akár meg is fordulhatunk. De most Delphoi-ban elmaradt a „Tedd a kezedet a tévére” –tanfolyam, haladtunk tovább.

Már jócskán pittymallott mikor Athén kapuin zörgettünk! Illetve nem mi zörgettünk, hanem az autónk „valamicsodája” kezdte felmondani a szolgálatot, így az utolsó mintegy 40 km-t erős 33-as átlaggal abszolváltuk! Nem mellesleg egy azonnali piros jelzéses szmog riadót elrendeltek, és köröztek egy ismeretlen eredetű mozgó cementműveket az autópályán. Jól van gondoltam, eseménytelenséggel nem lehet vádolni az elkövetkezendő napot, napokat!

Megérkeztünk a verseny központjául szolgáló szállodába, rajtszám felvétel, kísérő autó azonosítás, mert azt is kell a kísérőknek, sőt még a kísérőt is regisztrálni kell, igen, bizony némi ellenérték fejében! Na, itt aztán van válság! Amúgy az összeget egész rugalmasan kezelték a szervezők, annyi pénzt szedtek be, amennyit jóformán kinéztek a drága delikvensekből! Tekintettel, hogy Kelet – Európának a szegényebbik feléből érkeztünk, így sikerült a legdrágább kategóriát kiegyenlítenünk. Hála annak a babaarcú rendező néninek, akivel eljátszatták annak idején a  King Kong főszerepét! De ő nem a hősnő szerepébe bújt!

A regisztráció sikerült, de legalább az autónk még szar!

Az elkövetkezendőkben nem kívánom részletezni az autónk javítási kálváriáit, ellenben ha bárkinek szerviz gondjai támadnak görög hon fővárosában, telefonszámok halmazait tudom közölni, természetesen kontaktszemélyekkel! Nem mellesleg, a részecske szűrőkről alkotott disszertációmat elküldöm a győri audinak illetve az esztergomi suzukinak, érdektelenség esetében egy belgyógyásznak. Egyszóval, kipufogásban kurv@ jó vagyok!

Talán az említésre méltó, amikor próbáltuk megközelíteni az „ennedik” szerelőt, egy sarkon mintegy 300 rendőr talpig felöltözve állt dacolva a meleggel. Hirtelen repülő tárgyakat véltem felfedezni fejük felett, de mielőtt a Man in Black x-edik részének forgatására gondolhattunk volna kiderült, hogy mostanság az athéniek így szokták elütni békés munkaidejüket! Srácok, Kalimérá, én szolidaritást vállalok, le az ájemeffel, csak valaki mondja már meg, merre van az a szájba büntetett részecskeszűrő szerviz!

Persze meglett! Az autót szállításra alkalmas állapotba hozták, illetve az autónk kisebb szépséghibákkal ugyan, de járóképes lett! Erről még egy mondatot később még említek!

A versenyről.

Még, mielőtt eldördülne a startpisztoly, érdemes a csütörtöki technikai értekezletről egy szót szólni. Mintegy 300 fő kényelmesen elfoglalta helyét a rájuk szánt 80 m2-n, majd kihangosítás nélkül közölték a verseny szabályait! Mindezt olyan görögös angolsággal. Most már értem, miért versenyez Lőw Andris tizennemtomhányéve a Spartathlonon! Andris a technikai malőrértekezletet követően rendbe rakja a dolgokat, majd közli a résztvevőkkel – és nem csak a magyarokkal – hogy mit hallottak! Remélem senki nem itt tudta meg a verseny távját!?

Péntek, reggel 7 óra! Na jó, monnyuk’ 6:36, de ez most tökéletesen mindegy. A versenyzők az Akropolisz lábánál gyülekeznek. Készülődnek, fotózkodnak, ismerkednek egymással és szereléseikkel. Egyesek észreveszik, hogy nincs sapkájuk, mások az el nem hozott gélek után kutatnak, gondolom volt aki magát sem találta meg.

Még mielőtt teljesen elbagatellizálnám a verseny kezdetének magasztos pillanatait, bevallom itt már érezni illetve tapintani lehet a verseny hangulatát, a futók feszültségét. Mosolyognak, pózolgatnak, de látszik, hogy a gondolataik már rég nem itt van! Mielőtt azonban hozzám teljes stílusidegen beszámoló kerekedne, térjünk csak vissza a realitás talajára. (..az én realitásom talajára!)

A rajt előtt egyszer csak egy zenekar, ami főleg dobosokból állt fokozta a versenyzők és szurkolók feszültségét. Utolsó percek, dobok peregnek, dél-amerikai barátaink azonnal táncolnak, egyesek és Végh Atti beköti a cipőfűzőjét, majd a távolból valami elfojtott puffanás. Ja! Hé, hé, hé, ez volt a rajt! A tömeg és Végh Atti elindul, ni-ni eccer’ csak egy lefektetett chipszőnyeg! Ennek most hirtelen nehezen fejtettem meg jelentőségét, de ez a tényeken mit sem változtat. Chipszőnyeg a helyén, a karaván halad.

Tudni illik, hogy a versenyzőket Korinthoszig nem illik, de legalább kifejezetten tilos személyesen frissíteni, szurkolni, illetve velük bármilyen kontaktusba keveredni! A probléma csak az volt, hogy fent említett városka az elhíresült szorosával mintegy 80 km-re van Athéntől!

Ez önmagában még óriási jelentőséggel nem bírna, leszámítva azokat az apró tényeket, hogy 9 órát követően a hőmérséklet javában 30 fok felett leledzett, majd még késő délelőttig meg sem állt 37-38 fokig! Mindez egy olyan típusú szakaszon, aminek az elején friss metropoliszi szén mono- és dioxiddal dúsított levegőt tálalnak, majd a fővárost elhagyván az útvonal leginkább a városligeti hullámvasútra hasonlít! Monotonitásról nehéz beszámolni, hiszen hosszú egyenesek aránylag ritkák, valamint a hangulatról gondoskodik a szervező csapat  – élén King Kong nénivel – hiszen olyan cirkuszt vágnak le ha megállunk az autónkkal, mintha legalábbis egy anyagyilkosságot készülnénk elkövetni! Értem én az esély egyenlőséget, tudom, hogy nem mindenkinek van kísérője, de annyira porszemnek érzem magam ebben a történetben, hogy a kínok enyhítését legfeljebb 3 és fél századmásodpercre tudnám saccolni, amit jelenlétünk okozna!

Persze mindent megtettünk, hogy Pecsenyével és a többi magyarral minél többször találkozhassunk, dobjunk nekik egy „mivanhülyegyerek?”-et, de valóban, ha autónk megállt, akkor a leglehetetlenebb helyekről is vakond módjára voltak képesek drága hellén szervezőink felbukkanni, és minket olyan hangnemben elküldeni a picsába – elnézést a kifejezésért , tudod 1.0 – hogy egy idő után kezdtük szégyellni magunkat, hogy mi itt tisztességtelen eszközökhöz folyamodunk.

Korinthoszig volt szerencsénk találkozni szinte többször az összes hazai versenyzővel, hiszen az egymás közötti távolság autóval aránylag könnyen „átjárható” volt!

Úgy gondolom, ez a Spartathlon első rotációs szakasza! Bizony, sokan idő túllépés illetve sérülés miatt feladni kényszerültek a versenyt! Bizony, már ezen a szakaszon látszik, hogy a Spartathlon nem játék! Bizony 80 km-t megtéve láttuk a gyötrelmet nagyon, de nagyon sok versenyző arcán!

Edittel sokat beszélgettünk az út folyamán, és nem volt nehéz megállapítanunk, hogy a Spartathlon – – újfent -nem játék, már a verseny első harmadában sem!

Ebben az időszakban illetve távokon Lubics Szilvi, Rudolf Tomi, Csaba (tudjátok ez Pecsenye beceneve) és Zahorán Ádám jelentette a magyar élmezőnyt. 80 km-t megtéve Rudi Tomit leszámítva a kis hungarikumon hamar látszott a fáradság, és/vagy egyéb folyadékvesztés nyomai. Kurva meleg volt! (1.0) Korinthosz lélektanilag is sokat jelent a versenyzőknek. Itt tudunk velük legálisan találkozni! Kicsit etetjük, itatjuk őket, kicsit megpróbáljuk hűteni testüket, majd óvatosan, de határozottan elküldjük őket a …oda ahová minket King Kong mama!

A Nap nem adja fel, a karaván halad, a futók kiszáradnak szépen, egyesek hánynak mint a lakodalmas kutyák, mi pedig kb. minden 3., az az 10-12-15 km-ként személyesen találkozunk velük! Ekkor már csak a 4 muskétásunkkal!

Esteledik!

Ezt már nagyon várták. Sajnos telefonon értesültünk, hogy egyre többen, köztük sajnos több magyar kényszerült partvonalon kívülre! Ekkor még Löw Andrisról is egyre rosszabb híreket kaptunk, sőt volt amikor versenye feladásáról értesültünk!

Egyre fáradtabbak voltunk, minket is egyre inkább megérintettek a rossz hírek! A mi 4-esünk viszont dacolva minden nehézséggel haladt Leó felé! Rudi Tomi eszméletlen erős volt! Megérkezett a frissítőpontokra, Sznopek Józsi tömött valamit belé, megetette-megitatta, azt jól elküldte! Vajda Anival – Lubics Szilvi kísérője –  és Edittel ugrattuk is, hogy ez nem is frissítés, hanem nyaralás! Jön a csávó, arca rezzenéstelen, erős mint a  Fekete Laci, kortyol kettőt azt’ elhúz! Erre jön Szilvi, azt Vajda Ani (puszillak) úgy néz rá, hogy attól Harry Potternek kiesne a kezéből a varázspálca! Ha valaki szeretné magát büntetni, ajánlom, legyen Ani egy ultrafutó versenyen a kísérője, garantálom, ha kell a földön rugdalva kíséri be a célig! Anin az együttérzés szikráját ugyan nehéz felfedezni, de legalább úgy elküld a búsba, hogy az 10-15 km-ig garantált töltést ad! Inkább találkozzak a Kárpátok mélyén egy sérült, lelkileg feldúlt és kiéhezett anyamedvével, minthogy Ani szemébe keljen mondanom, hogy szeretném a versenyt feladni! Asszem’ a „szeretném” után a, versenyt folytatni mindhalálig következne, majd a gyors könnyeimbe való fojtogatás!

Szóval Rudi Tomi megy mint az ökör, majd kisvártatva megérkezik a mi Hősünk! Na, ez azért nem egy sima menet, de igyekszem a tények mezején kaszálni! Szóval Csaba kb. az 50. km-t követően panaszkodott a lábára! Fehér ember 49-nél adta volna fel! De ez nem fehér ember, ez a mi Pecsenyénk! Azé’ nem mondom, hogy nem nyöszörgött, de Edittel igyekeztünk „nem bevenni” lelki , de még inkább testi gyötrelmeit! Szóval ez a ”hülyegyerek”, olyan elszántsággal, olyan lelki erővel viselte a kínjait, hogy számomra ez az egészen megdöbbentő, teljesen irracionális volt! A Hegyig, kb. két olyan gödre volt, amiből normális ember a tetejéig nem lát, ez a ’nemnormális meg kimászott belőle! Mindez a szemünk láttára! Olyan mélyen volt, ahonnét a pokol bejárata két emelettel feljebb van!

Láttam az arcán, hogy kurvára tele van a töke az egésszel, és még csak kb. fél távnál járt! És jött még az a kibaszott Hegy! Nem pontosan emlékszem, de emlékeim szerint mintegy 1200 m-rel a tengerszint feletti csúcsot döngettek barátaink! A felfelé vezető út utolsó 3,5 km-ét egyedül, köves terepen! Itt, mi már nem kísérhettük fel őket! Tekintettel, hogy a hegyre vezető szerpentinen sem tudtunk volna feltűnés nélkül megállni, ezért a hegytető alatti frissítőig utaztunk, és vártuk az éjszakából előbukkanó futóinkat! 150 km-nél járunk! Mire ezek felküzdötték magukat, az számukra felért egy belső utazással, aminek egy bátor ugrás lehetett volna a megváltó vége! Mondjuk le a Taigetoszról! Ja, és utána ugyan ez lefelé! Mármint, le a hegyről!

A hegy megmászását követően egy – bocs a nevét nem tudom –  faluban találkoztunk! Ekkorra az élmezőnyt és kísérőiket már igen jól ismertük! Volt időnk megismerkedni! Szóval, a hegy túlsó lábánál az első komoly frissítőnél találkoztunk Daniel Oralekkel, azzal a cseh versenyzővel, aki sokáig az élmezőnnyel haladt! Na, a mi Danink, olyan szinten borult meg, hogy mindent hittem volna, csak az nem, hogy az EKG pittyogója még elhagyja a vízszintes sávot! Tehát életjelet mutat! A mi Danink békésen haldokolt! Balunak üzentem is, hogy kicsit segítek Pecsenyének hozni egy helyet, megitatom egy kis mákteával! Naaa!, de ez a végtelenül szimpatikus fiatalember, akit a Jóisten is kosarasnak teremtett, hamvaiból feltámadván, mintegy 12 percet szusszanva elindult! Ez kb. olyan hihetetlen számomra, mint a görög válság megoldása! Danink felcseperedett, és útnak indult! Ekkor Szilvi és Csaba már előtte járt!

Ezen a frissítőponton közelítette meg vészesen Leonie(das) Van den Haak holland versenyzőnő Szilvit! Naná, hogy Szilvinek szurkoltunk, naná, hogy reménykedtünk akár még a győzelmében is, hiszen a mi fiúnk borja, de Leonie és kísérője (az édesanyja) belopta magát a szívünkbe! Üde színfoltként tekintettünk Edittel Leo(nie)-ra! Maga volt a báj, a megtestesült lazaság! Megérkezett a frissítőpontra, mosolygott egy kövéret, kicsit húzott egyet egy vizes vagy izós pohárból, azt Auffiderzén! Mindkét achillesze  tűzvörösvolt, ami igen éles kontraszt volt bőre színéhez képest! Leonie-t nem kell különös képen álcázni a sarkkörön túlon, olyan fehér a bőre, hogy egy jegesmedve udvarolna neki! Leoniba volt valami, ami felcsillanthatja a reményt, hogy halál nélkül is teljesíthető ez a verseny!

Újra pitymallik! Szombat reggel, kb. 200-nál! Anival, Edittel, Sznopek Józsival várjuk a mi kis Hőseinket! A higany szála olyan szinten emelkedett, hogy a mellkasomon jól látható a Kilimanjaro felirat, amit a Nap égettet bele a jackimen keresztül! Kb. 45 perc alatt a felkelő Nap 15 fokot lendített a higany szálán! Zéró túlzás! Az utolsó 30 km-es, jellemzően felfelé hullámos übergyilkos, árnyékmentes szakasz következik! Szóval, várjuk a Hőseinket, erre ki érkezik meg? Na ki? Oralek! Hááát, majdnem tökön szúrtam magam. Ez meg hogy a picsából került ide, amikor a belső szerveit már rég a rászorulókba kellene implantálni! Na mindegy, enyém a lába stipistop, ha eccer’ úgy adódik, de ne legyünk teljesen morbidok! Szóval túlélte! Hál’ Istennek! Itt már nincs ember, akinek ne segítenénk, akit ne bíztatnánk!

Üde színfoltja volt a versenynek a távol keleti kontingens, jellemzően japánok. No, az élmezőnyben is haladt két kamikaze, csak nem volt náluk repülőgép, meg kísérő! Jobb híján mi pátyolgattuk őket, hiába a Jóistennek válogatott kínzó eszközei vannak! Egyszer sárga barátunk, miután mindenkit (minden állomáson!) meghajlásával köszönt a frissítőn, belezöttyen az ott lévő székbe! Szerencsére, az utolsó pillanatban még alá tudtuk helyezni! Kérdem,

–           mit iszol?

–           Kávé van? – már töltöttem is,

–          hideg?

–          Nem ’bazmeg (ezt magyarul) meleg, de megiszod!

–          tej van?

–          van, hideg és már töltöm is!

–          cukrot nem kérek – mondja a kis japcsi

–          na azt a világért sem! – mert már benne van barátom, persze ezt magamba

–          jég van?

–          van! – és már teszi is bele!

Na a Napba lehet nézni, de arra a gyomirtó kinézetű folyadékszerűre, na arra nem!

Barátunk megitta!

Kérdem én! Lehet őket nem szeretni?

Szóval, aki arra járt megetettük, megitattuk, tapsoltunk, szurkoltunk! Talán jól is esett nekik, de nem tudom, hogy a pillanat tartott-e 3 másodpercig, mert itt már iszonyú állapotban voltak!

Nem úgy Rudi Tomink és a kis Loenie-nk! Itt láttuk őket utoljára, még mindig feltűnően jó állapotban!

Majd megérkezett Szilvi, és mielőtt tudott volna panaszkodni, Ani átvette az irányítást, és már mehetett is! Mit mondjak? Kurvára sajnáltam, bár erre volt igazán a legcsekélyebb szüksége!

Szép lassan megérkezett Csaba is! A tekintetéről egy vak is leolvasta volna, hogy már csak a szíve viszi! Mert itt, már nem volt mi más vigye! Ezt kívülről látni borzasztó! Én még nem láttam embereket ilyen állapotban, illetve igen… de ne bagatellizáljuk el!

Szóval itt a test már nem kontrollálható, az ész meg, szóval a józan ész meg kb. a hegyen maradhatott! Nem tudom mi az a képesség, ami felülkerekedik ezeken a stációkon! Nem tudom mi az az erő, ami hajtja őket!

De, ha valaki azt meri csak gondolni is, „hogy mert a Király várja Őket”, na akkor rapid kurzus Bozót „tékvándós” tanfolyamán, azt jól fejbe rúgom! De erről még később!

Utolsó meeting, 20 km-rel Spárta előtt.

Rudi Tomit már nem, Szilvit még láttuk ennél a pontnál! Ani szépen kisminkelte, megfésülgette, átöltöztette, mert egy Hölgy, minden körülmények között Nő marad! És ez így van rendjén!

Szilvi el, Ani el, Edittel maradtunk, vártuk a mi kis Hősünket! Riasztóan későn érkezett, a korábbiakhoz képest rosszabb állapotban! Zéró túlzás! Csaba ekkor már nem volt képes „szaladni”, az utolsó 20 km-t inkább gyalogolva tette meg! Ez volt az a pillanat, amikor mi már semmit nem tehettünk. Ketten mentek, ő meg a magánya. Ja, meg a ’mittoménmicsodája, nevezzük akarat erőnek, de józan észnek semmiképpen ne! Nem találok jelzőket, mert erre az állapotra nincs! Mert ez nem állapot! Nem tudom mi ez…

Spárta

Egyedül hagytuk Csabát, kb az utolsó 7-8 km-re. Volt még egy utolsó lelki fröccs, a hatékonyságáról nem tudok beszámolni. Elindultunk a városba. Hát, nem rövid, mire a kb. 1-1,2 km hosszú célegyenesre fordulnak, az utca végén a szoborral.

Kínosan hosszú percek voltak, míg Csabát megláttuk. Addigra több a versenyt feladni kényszerülő magyar és más nemzetiségű várta a befutókat! Hallatlanul sportszerűen biztatták a megérkezőket!

A távolból taps, az utca két oldalán a vendéglőkben ülők felállva buzdítják, illetve köszöntik az érkezőket, illetve most azt az érkezőt, akiért a mi szívünk egy kicsit hevesebben dobogott!

Messziről láttuk a sárga pólót a kerékpárral kísérő gyermekek gyűrűjében. Ez a póló most feltűnően gyorsan haladt, …..futott!!

Futott, mert talán eljutott hozzá az a szeretet, ami kívülről érkezett. Futott, mert talán a célt látva minden maradék energiáját összeszedte, futott, mert az oda vezető út véget ért, futott valamiért, amit a józanész nem érthet meg!

Leonidász

Leonidász hős volt! Tudta, hogy csak a halála mentheti meg népét. Tudta, hogy egy emberként serege élére állva példát mutat hazaszeretetből, bátorságból, kitartásból, hősiességből!

Tiszteletem a Hősök előtt! Tiszteletem azok előtt, akik képesek egy megfoghatatlan ügy miatt vérüket ontani! Tisztelem, mert az életüket gyermekeik illetve utódaik szabadságáért áldozzák. Tisztelem őket, mert mindig van más választás!

Az út végén Leonidász szobra állt.

Isten hozott!

Csaba megérkezett!     

 Üvöltve, boldogan, könnyek között, kezében a zászlónkkal!

Ott álltunk dermedten!

Álltunk, tapsoltunk, fényképeztük, mosolyogtunk, …. a könnyeinket törölgettük és nyeltük! A teljesítmény Csabáé a magyaroké, illetve minden a távot teljesítőé. Az élmény a miénk is. Testközelből. Hihetetlen!

Az út végén, a Nagy Király lábánál.

Talán, mert így illik! Mert így kell adózni a görögök hagyománya és tisztelete előtt. Csaba is megpihent a szobor lábánál! Semmi színpadi allűr, semmi olyan, ami megbocsájtható az ember felett teljesítményt követően! Fogadta a szervezők gratulációját, és a kislány által nyújtott vizes tálból egy korty. Állítólag az Evrotász vize.

Én csak remélem, hogy izotóniás!

Az én Spartathlonom.

Rövid köszöntés, majd Csabát átkísérjük a szobor melletti egészségügyi állomásra.

Na barátom akkor most lehet csókolgatni! Mert most szépen levesszük a cipődet, mert azt ugye Te úgy sem tudod. A zoknidat is levehetjük, ezen az állapoton már úgy sem ront, mert büdös vagy, mint egy pumaketrec a Nyíregyházi Vadasparkban!

Akkor most szépen fogd meg a cipőd, és kezd el csókolgatni! Mert a lábad úgy sem tudod!

Milyen az íze? Szar, mi? Kicsit poros, fanyar, sós vagy keserű? Amilyen az ide vezető út! Hányszor fáztál, dideregtél, folyt rólad a víz, kerültél ájulás közeli állapotba? Hányszor nem adtad fel, hányszor győzted le magad, hányszor indultál el, amikor azt nem kívántad? Hányszor lebegett a cél előtted, hányszor tettél félre fontosabb dolgokat csak azért, hogy most itt valami fehér ruhás hellén felcser kezedbe adja a cipődet!

Akkor csak csókold! Mert Tiéd a győzelem! Mert Tiétek a győzelem! Az út végén nem egy szobor áll, hanem az egészségügyi csapat, aki kezedbe adja a szíved! Öleld át magad! Élvezd minden percét, Hős vagy!

Hős vagy?

Álljunk csak meg! A teljesítmény irracionális, ésszerűtlen! Mibe került ez Neked?

Itt ülsz a szobor mellett, már bocs, de fingani sincs erőd!

Közben a palesztinok halomra lövik egymást a zsidókkal, a katolikusok kardot rántanak a protestánsokkal szemben, innét kicsit északabbra köveket dobálnak fényes nappal, mert nem tetszik a globalizáció, az esőerdőket tovább irtják, Putyin bácsi tovább betonozza a hatalmát a mi Viktorunk meg éppen most böffent egyet, hogy tovább szárnyaljon a forint!

Te meg barátom fittyet hányva az élet értelmére itt szépen kicsinálod magad a szobor lábnál, amikor is egy orvos, akibe ha szorul még egy cseppnyi emberség, akkor a prosectúrára irányítana szíve szerint, vagy legalább is az eutanáziára szavazna esetedben!

Kellett ez Neked?

Ne válaszolj! Megpróbálom én!

Most Te vagy a Hős! Nem a srác bronzba öntve melletted! Te vagy! Te, aki végig aszalta magát Korinthoszig, Te aki eljutott a Hegyig, aki azt megmászta, és Te, aki még képes volt leereszkedni! Te vagy a Hős, aki az utolsó szalmaszálba kapaszkodva jutott el Spártáig, akinek most a fekvés is fárasztó!

Érezd megad Hősnek!

Majd mi ugyan jól rád nyomjuk ezt a bélyeget, pedig az áráról fogalmunk sincs! Pedig mi láttuk, ott voltunk!

Mások meg otthon Királyoznak, meg szobroznak, meg álmodoznak!

Csak hogy az árát meg kell fizetni! Na az, meg nem túl olcsó!

Epilógus

A Spartathlont valami hihetetlen misztikum veszi körül! Egyesek a királyra-szellemére esküsznek, de szerintem a titok, a titkok itt élnek közöttünk!

Az a 45 magyar és néhány száz vagy ezer teljesítő, akik végigmentek az Úton! De nem az utolsó 246 km-n! Az azt megelőző jó néhány ezren!

A teljesítmény emberfeletti, de nem találok ide illő megfelelő jelzőt most sem! Azt kívánom mindenkinek, teljesüljön az álma, de ne felejtsetek előtte a kasszához lépni!